Ontológia

Christian Wolff Philosophia prima sive ontologia című művének címlapja (1730). Wolff rendszerezte és széles körben meghonosította az „ontológia” elnevezést. A szó legkorábbi, jelenleg ismert nyomtatott előfordulása Jacob Lorhard 1606-ban megjelent Ogdoas scholastica című művében található.

Az ontológia (ógörögül to on, „a létező”, birtokos alakban ontosz, valamint logosz, „tan”, „értekező vizsgálat”), magyarul léttan vagy lételmélet, a filozófia azon ága, amely a lét, a létező és a létezés legáltalánosabb kérdéseit vizsgálja. Nem csupán egyes konkrét dolgokat vagy a valóság valamely elkülönített területét kutatja, hanem azt, ami a létezőket annyiban illeti meg, amennyiben létezők. Kérdései közé tartozik, hogy mit jelent létezni; milyen alapvető fajtái vagy kategóriái vannak a létezőknek; miként viszonyul egymáshoz lényeg és létezés, egyedi és egyetemes, azonosság és változás, szükségszerűség és lehetőség, rész és egész, szubsztancia és tulajdonság; továbbá milyen létmód tulajdonítható eseményeknek, viszonyoknak, számoknak, társadalmi intézményeknek vagy más elvont tárgyaknak.

Az ontológia és a metafizika viszonya történetileg és irányzatonként változik. Az arisztotelészi és középkori hagyományban a „létező mint létező” vizsgálata, az első elvek és az első okok tana egyetlen „első filozófiához” tartozott. A 17–18. századi rendszerezésekben, különösen Wolffnál, az ontológia a metafizika általános része (metaphysica generalis), míg a kozmológia, a racionális lélektan és a természetes teológia a speciális metafizika ágai lettek. A 20–21. századi analitikus filozófiában a „metafizika” és az „ontológia” kifejezést gyakran felcserélhetően használják, bár szűkebb értelemben az ontológia arra kérdez rá, hogy mi létezik és melyek a létezők alapvető kategóriái, a metafizika pedig ezek természetét, szerkezetét és magyarázó összefüggéseit is vizsgálja.

Elnevezése és tárgyköre

Az ókori görög filozófusok nem használták az „ontológia” szót. Arisztotelész a később Metafizika címen összefoglalt írásaiban „első filozófiáról” (próté philosophia), „bölcsességről” és bizonyos összefüggésekben „teológiai tudományról” beszélt. A vizsgálat egyik meghatározása nála a „létező mint létező” és az ahhoz önmagánál fogva tartozó sajátosságok kutatása. Ez nem a konkrét dolgok puszta felsorolását jelenti, hanem azoknak a legáltalánosabb elveknek a vizsgálatát, amelyek minden létezőt érintenek, függetlenül attól, hogy fizikai, szellemi, matematikai vagy más természetű létezőről van szó.

A metafizika elnevezés későbbi szerkesztői és kommentátori hagyományból ered. Szó szerint azokat az írásokat jelölte, amelyek a természetről szóló könyvek „után” következtek, de már az ókor végén és a középkorban tárgyi jelentést kapott: a létezők első elveinek, végső okainak és az anyagtól független valóságnak a vizsgálatát. Arisztotelész szövegei értelmezési kérdést hagytak örökül: vajon a létezőről általában szóló tudomány és az első, változatlan valóságról szóló teológiai tudomány ugyanazon tudomány két oldala-e, vagy két külön diszciplína.

Az ontologia szó legkorábbi, jelenleg ismert nyomtatott előfordulása Jacob Lorhard Ogdoas scholastica című, 1606-ban megjelent művében található. Rudolf Goclenius 1613-as Lexicon philosophicum című lexikona szintén használta a kifejezést. A 17. században Johannes Clauberg, Johannes Micraelius és Jean-Baptiste Du Hamel az ontológiát a létezőről általában szóló tudományként tárgyalták. Wolff 1730-ban megjelent Philosophia prima sive ontologia című műve az elnevezést a rendszeres filozófiai szaknyelv részévé tette, és az ontológiát a metafizika általános alapjaként határozta meg.

Az ontológia tárgyának meghatározása az egyes irányzatokban eltér:

• a klasszikus arisztotelészi megközelítés a létezőt annyiban vizsgálja, amennyiben létező;
• a skolasztikus rendszerek a lehetőség és valóság, a lényeg és létezés, a szubsztancia és járulék, a transzcendentális tulajdonságok, az okság és a részesedés kérdéseit tárgyalják;
• a fenomenológiai ontológiák a tárgyiság formális szerkezeteit vagy meghatározott létterületek lényegi összefüggéseit elemzik;
• az egzisztenciálontológia az emberi létezésből és a lét megértésének feltételeiből indul ki;
• az analitikus ontológia logikai, nyelvfilozófiai és tudományfilozófiai eszközökkel vizsgálja a kategóriákat, az ontológiai elköteleződést és a valóság függési szerkezetét;
• az alkalmazott ontológiák egy-egy szakterület – például a biológia, az orvostudomány, a jog vagy az informatika – fogalmi rendszerét formalizálják.

Története

Ókori előzmények

A görög filozófia korai korszakában a természet eredetének és egységének kérdése összekapcsolódott azzal, hogy mi tekinthető valóban létezőnek. Milétoszi Thalész, Anaximandrosz és Anaximenész a tapasztalati sokféleség mögött egységes alapelvet (arkhé) kerestek. E törekvés még nem alkotott elkülönült ontológiai tudományt, de megteremtette a mitikus elbeszéléstől különböző, érvekre épülő természet- és létmagyarázat egyik formáját.

Epheszoszi Hérakleitosz a változás, az ellentétek és az ezeket rendező logosz jelentőségét hangsúlyozta. Tanítását gyakran foglalják össze a „minden folyik” formulával, ez azonban nem szó szerinti Hérakleitosz-idézet, és nem jelenti egyszerűen azt, hogy semmilyen állandóság nincs. Töredékei inkább azt vizsgálják, hogyan őrizhet egységet az, ami ellentétes folyamatokban változik.

Parmenidész költeménye a lét és nemlét radikális szembeállításából indult ki. A gondolkodás számára megragadható létezőt keletkezetlennek, oszthatatlannak és változatlannak írta le; a változó sokaságot az emberi vélekedés rendjéhez kapcsolta. A neki tulajdonított „ugyanaz a gondolkodás és a lét” formula értelmezése vitatott, de műve maradandóan összekapcsolta a gondolhatóság és a lét problémáját. Eleai Zénón paradoxonjai a mozgás és sokaság fogalmi nehézségeit tették láthatóvá.

Platón a változó érzéki dolgok és a stabilan megismerhető formák vagy ideák kapcsolatát állította vizsgálatai középpontjába. Az érzéki világot nem egyszerűen nemlétezőnek minősítette: a dolgok keletkeznek, elmúlnak és tökéletlenül részesednek az intelligibilis formákban, míg a formák a tudás állandó tárgyai. Késői dialógusai, különösen a Szofista és a Parmenidész, az ideatan belső nehézségeit, a nemlét értelmét és a lét legáltalánosabb nemeit is elemzik.

Arisztotelész bírálta a formák különálló platóni létét, de nem egyszerűen az anyagi dolgokat tette meg egyedüli létezőkké. Lételmélete több egymással összefüggő tanból áll:

• a „létező” többféle értelemben mondható, de ezek a jelentések elsődlegesen a szubsztanciára vonatkoznak;
• az érzéki szubsztanciák anyagból és formából állnak (hülémorfizmus);
• a változás a lehetőség (dünamisz, latinul potentia) és a valóság (energeia vagy entelekheia, latinul actus) fogalmaival elemezhető;
• a dolgok magyarázatában anyagi, formai, létesítő és célokot különböztet meg;
• a kategóriák a létezés és az állítás alapvető módjait rendezik;
• az első filozófia a létezőt mint létezőt, az első elveket és végső soron a mozdulatlan első mozgatót vizsgálja.

A sztoikusok korporealista ontológiája szerint szoros értelemben csak a testek léteznek, bár elismerték bizonyos testetlenek – például a hely, az idő, az űr és a kimondható jelentés – sajátos státuszát. Epikurosz és az atomisták a testeket és az üres teret tekintették alapvetőnek. A késő antik újplatonizmus, különösen Plótinosz rendszere, hierarchikus valóságrendet dolgozott ki: az Egyből az Értelem és a Lélek rendje következik, majd az érzéki világ. E fogalomkészlet nagy hatást gyakorolt a patrisztikus, zsidó, keresztény és iszlám metafizikára.

Patrisztika és kora középkor

A keresztény gondolkodás nem egyszerűen átvette a görög fogalmakat, hanem a teremtés, a megtestesülés és a feltámadás tanával új összefüggésbe helyezte őket. A platóni részesedés gondolata a teremtett lét Istentől való függésének értelmezésévé alakult; az arisztotelészi szubsztancia- és természetfogalmak pedig a személy, a teremtés és a megtestesülés kérdéseinek tárgyalásában kaptak új szerepet. A görög filozófiai örökség így nem változatlan importként, hanem válogatott, bírált és átalakított fogalmi közegként épült be a keresztény filozófiába.

A teremtés a semmiből (creatio ex nihilo) tana szerint a világ nem örök ősanyag szükségszerű átalakulása és nem az isteni lényeg része, hanem teljes létében a szabad Teremtőtől függ. A „semmiből” nem egy különös anyagot jelöl: azt fejezi ki, hogy a teremtés nem már meglevő szubsztrátum átalakítása. A Teremtő és a teremtmény különbsége ezért nem egy közös nem két fajának különbsége, hanem az önmagától való és a részesedett, függő lét különbsége.

Hippói Szent Ágoston a platonikus és újplatonikus örökséget keresztény teremtéstanba illesztette. Az örök mintaképeket nem Istentől független ideákként, hanem az isteni értelem tartalmaiként értelmezte. A teremtett dolgok létét, egységét, igazságát és jóságát az isteni alkotó tevékenységtől függő részesedésként fogta fel. A rosszat nem önálló lételvnek, hanem a megfelelő jó hiányának (privatio boni) tekintette; ez az álláspont egyszerre szolgálta a manicheizmus bírálatát és a teremtett lét alapvető jóságának védelmét.

Boëthius fordításai és kommentárjai közvetítették a latin Nyugat számára Arisztotelész logikájának és Porphüriosz Eiszagógéjának jelentős részét. Az általános fogalmak státuszáról felvetett kérdések a középkori univerzália-vita egyik kiindulópontjává váltak. Johannes Scotus Eriugena a természet „felosztását” olyan rendszerben tárgyalta, amelyben teremtetlen és teremtett, ok és okozat, lét és a létet meghaladó isteni valóság viszonyát kapcsolta össze.

Az iszlám és zsidó filozófia meghatározó közvetítő és alkotó szerepet játszott. Avicenna a lényeg és létezés különbségét, valamint a szükségszerű és lehetséges létező fogalmát dolgozta ki nagy hatással. Averroës Arisztotelész-kommentárjai a latin skolasztika alapforrásai lettek. Maimonidész a teremtés, az isteni egyszerűség és az Istenről való beszéd kérdéseit a zsidó kinyilatkoztatás és az arisztotelészi filozófia összefüggésében elemezte.

A skolasztika

A 11–14. századi skolasztika nem egységes iskola, hanem módszerek, intézmények és egymással vitázó elméletek sokasága volt. A lételméleti kérdéseket a logikai elemzés, Arisztotelész újonnan hozzáférhető művei, az arab és zsidó kommentátorok, valamint a keresztény tanítások közötti párbeszédben tárgyalták. A korszakban alakultak ki vagy nyertek pontos formát olyan fogalmak, mint a szubsztancia és járulék, lényeg és létezés, személy és természet, részesedés, analógia, individuáció, szükségszerűség és kontingencia.

Az univerzáliák vitája

Az univerzália-vita azt kérdezte, milyen létmód illeti meg az olyan egyetemeseket, mint az „ember”, az „állat”, a „fehérség” vagy az „igazság”. A vita álláspontjai nem minden szerzőnél illenek egyszerűen három merev csoportba, de áttekintésként megkülönböztethető:

• a platóni ihletésű erős realizmus, amely az egyetemest az egyedi dolgoktól függetlenül fennálló mintának vagy valóságnak tekinti;
• a mérsékelt realizmus, amely szerint a közös természet az egyedi dolgokban valósul meg, az értelem pedig elvonatkoztatással egyetemes fogalomként ragadja meg;
• a konceptualizmus, amely az egyetemességet elsősorban az elme fogalmi működéséhez köti;
• a nominalizmus, amely nem ismer el az egyedi létezőkön túl önálló egyetemes valóságokat, és az univerzáliákat nevekhez, jelekhez vagy fogalmakhoz kapcsolja.

Pierre Abélard álláspontja nem azonosítható egyszerűen a későbbi szigorú nominalizmussal: azt kutatta, milyen valós hasonlóság vagy „állapot” alapozza meg, hogy ugyanaz a név sok egyedről állítható. A mérsékelt realizmus arisztotelészi-tomista változata szerint az egyetemes az isteni értelemben mint minta (ante rem), az egyedekben mint közös természet (in re), az emberi értelemben pedig mint elvont fogalom (post rem) áll fenn. A katolikus filozófiában a mérsékelt realizmus különösen nagy hatású, de nem kizárólagos álláspont: a középkori és újkori katolikus iskolák az univerzáliák és a megismerés részleteiben jelentősen eltértek egymástól.

Aquinói Tamás

Aquinói Szent Tamás Arisztotelész metafizikáját, az egyházatyák tanítását és az arab–zsidó filozófiai örökséget olyan szintézisbe rendezte, amelyben a lét nem pusztán a dolgok legáltalánosabb fogalmi jegye, hanem valóságos aktus. A tomista értelmezés fő tételei közé tartoznak:

• a lehetőség és valóság (potentia és actus) a véges létezők és a változás alapelvei;
• a testi szubsztanciák anyag és forma egységei;
• a véges, teremtett szubsztanciák lényege (essentia, „mi a dolog?”) és létezése (esse, „hogy van”) valósan különbözik;
• az esse a létező legbelső valósultsága, az actus essendi, amelyet a lényeg meghatározott és korlátozott módon fogad be;
• Istenben nincs lényeg–létezés összetétel: Isten a magától fennálló lét (ipsum esse subsistens);
• a „létező” Istenről és a teremtményekről nem teljesen azonos értelemben és nem is minden kapcsolat nélkül, hanem analóg módon állítható;
• a lét és az egység, igazság, jóság – a transzcendentális tulajdonságok – terjedelmileg egybeesnek, bár fogalmilag különböző szempontokat fejeznek ki.

E szintézisben a metafizika tapasztalati létezőkből indul, de azokra nem redukálódik. A változó, összetett és okságilag függő létezők elemzése az első ok és a tiszta valóság kérdéséhez vezet. A természetes teológia ezért a klasszikus első filozófia betetőzése, miközben a filozófiai vizsgálat módszere és formális tárgya különbözik a kinyilatkoztatásból kiinduló teológiáétól.

A tomista szintézis a középkori ontológia egyik legnagyobb hatású rendszere lett, de nem az egyetlen középkori megoldás. Az ágostonos, ferences, scotista és nominalista hagyományok többek között a létfogalom, az individuáció, a modalitás, az isteni eszmék és a lényeg–létezés viszonyának kérdésében eltérő elméleteket dolgoztak ki.

Duns Scotus, Ockham és a késő skolasztika

Duns Scotus a lét fogalmi egyértelműségét (univocitas entis) védte. Ez nem azt jelenti, hogy Isten és a teremtmények azonos módon vagy azonos tökéletességi fokon léteznek, hanem azt, hogy a „létező” fogalmának kell lennie egy minimálisan azonos tartalmának, amely középfogalomként használható az Isten létére irányuló bizonyításban. Scotus az egyedi lét meghatározó elvét a „ez-ség” (haecceitas) fogalmával írta le, és jelentősen hozzájárult a modalitás, a lehetőség és a szabadság metafizikájához.

William Ockham nominalizmusa és ontológiai takarékossága szerint az elmén kívül minden létező egyedi. Ockham csökkentette a hagyományos tíz kategória ontológiai terhét, és a szubsztanciát, valamint a minőséget tekintette alapvető kategóriáknak; sok más kategóriát a nyelv és a gondolkodás viszonyaival magyarázott. A később „Ockham borotvája” néven ismert módszertani elv nem egyszerűen azt állítja, hogy a legegyszerűbb elmélet mindig igaz, hanem azt, hogy szükségtelenül nem kell új entitásfajtákat feltételezni.

A késő skolasztika egyik legnagyobb hatású műve Francisco Suárez 1597-es Disputationes metaphysicae című munkája volt. A mű a metafizikát nem Arisztotelész könyveinek folyamatos kommentárjaként, hanem tematikus disputációk rendszerében tárgyalta. Suárez közvetítő szerepet töltött be a középkori iskolák és az újkori metafizika között; művét katolikus és protestáns egyetemeken egyaránt használták.

A kifejezés kialakulása és az újkori rendszerek

A 17. században az ontológia elnevezése akkor jelent meg, amikor a metafizika tárgyköre és belső tagolása átalakult. Lorhard, Goclenius, Clauberg és más szerzők az „ontológia” vagy „ontoszófia” alatt a létezőről általában szóló tudományt értették. A középkori első filozófia egységesebb felfogásával szemben fokozatosan különvált az általános lételmélet, valamint a természetről, a lélekről és Istenről szóló speciális metafizika.

René Descartes a bizonyosság keresését a gondolkodó énhez kötötte, és a teremtett valóság alapvető fajtáit a gondolkodó és kiterjedt szubsztancia megkülönböztetésével írta le. Baruch Spinoza ezzel szemben egyetlen végtelen szubsztanciát ismert el, amelynek a gondolkodás és a kiterjedés attribútumai. Gottfried Wilhelm Leibniz a valóságot egyszerű, nem kiterjedt szubsztanciák, a monászok rendjeként értelmezte; az elégséges ok elve, a lehetséges világok és a szükségszerű–esetleges igazságok megkülönböztetése a későbbi ontológia fontos elemeivé vált.

Christian Wolff a leibnizi–racionalista hagyományt tankönyvszerű rendszerbe foglalta. Ontológiája a létezőről általában, annak elveiről, tulajdonságairól és fajtáiról szólt; ettől megkülönböztette a kozmológiát, a racionális pszichológiát és a természetes teológiát. E felosztás a 18–20. századi skolasztikus és újskolasztikus kézikönyvek szerkezetére is hatott.

Immanuel Kant nem egyszerűen megszüntette az ontológiát, hanem kritikailag átalakította annak feladatát. A Tiszta ész kritikája szerint az értelem kategóriái a lehetséges tapasztalat tárgyainak megismerési feltételei; nem használhatók korlátozás nélkül a tapasztalaton túli dolgok meghatározására. Kant a hagyományos racionalista metafizika bizonyításait bírálta, ugyanakkor a kategóriák és a tapasztalati objektivitás feltételeinek vizsgálatát transzcendentális filozófiaként tartotta fenn.

Georg Wilhelm Friedrich Hegel rendszerében a logika nem pusztán a helyes következtetés formáinak tana, hanem a lét, lényeg és fogalom kategóriáinak dialektikus kifejtése. Nála a logika és az ontológia szorosan összefonódik: a kategóriák nem kizárólag szubjektív gondolkodási formák, hanem a valóság érthető szerkezetének mozzanatai.

A 19–20. század

A 19. századi pozitivizmus és a 20. századi logikai pozitivizmus több változata elutasította vagy átértelmezte a hagyományos metafizikai kérdéseket. Auguste Comte a pozitív tudományok fejlődését állította szembe a metafizikai magyarázatokkal. A Bécsi Kör egyes tagjai a nem empirikusan ellenőrizhető metafizikai mondatokat jelentés nélkülinek vagy nyelvhasználati félreértéseknek tekintették. E bírálatok azonban nem tüntették el az ontológiát: részben új kérdésformákat hoztak létre a logika, a nyelv és a tudományos elméletek ontológiai elköteleződése körül.

Fenomenológia és fundamentálontológia

Edmund Husserl megkülönböztette a formális és a regionális ontológiákat. A formális ontológia a tárgyiság általános szerkezeteit – például egész és rész, függőség, faj és nem – vizsgálja, míg a regionális ontológiák meghatározott tárgyterületek, például a természet, a tudat vagy a kultúra lényegi struktúráival foglalkoznak. A fenomenológiai módszer nem egyszerűen az empirikus tényeket sorolja, hanem azt kutatja, milyen invariáns szerkezetek teszik lehetővé, hogy valami egyáltalán tárgyként adódjék.

Martin Heidegger a Lét és idő című műben különbséget tett a létezők vizsgálata és a lét értelmére irányuló kérdés között; ezt nevezik ontológiai különbségnek. A „fundamentálontológia” az emberi létet (Dasein) elemzi, mert az ember az a létező, amely saját létéhez viszonyul és a létet valamiképpen már mindig érti. A világban-való-lét, a gond, az időbeliség és a végesség elemzése ezért nem őstörténeti leírás, hanem a 20. századi egzisztenciálfenomenológia saját módszertani kiindulópontja.

Nicolai Hartmann rétegzett ontológiát dolgozott ki. A valóság szervetlen, organikus, lelki és szellemi rétegei szerinte egymásra épülnek, de nem vezethetők vissza maradéktalanul egymásra. Kategóriaelemzése különbséget tett az egyes létrétegek saját törvényei és a több rétegben érvényesülő általános kategóriák között.

Folyamatfilozófia és újabb kontinentális ontológiák

Alfred North Whitehead folyamatfilozófiája a tartós szubsztanciák helyett a keletkezés eseményszerű egységeit, az „aktuális alkalmakat” tekinti alapvetőnek. A dolgok viszonylagos állandóságát ismétlődő folyamatok, öröklött minták és kapcsolatok magyarázzák. Ontológiája a természettudomány, a tapasztalat és a metafizikai spekuláció egységes rendszerét kívánta megalkotni.

Gilles Deleuze az azonosság elsődlegességével szemben a különbség, a sokaság, az immanencia és a keletkezés ontológiáját dolgozta ki. Alain Badiou a matematikát, különösen a halmazelméletet az ontológia nyelvének tekinti, és különbséget tesz a helyzetben megszámlálható lét és az esemény között. E rendszerek nem vezethetők vissza a fenomenológia vagy az egzisztencializmus egyszerű folytatására, hanem a 20. század végi kontinentális filozófia önálló lételméleti vállalkozásai.

Analitikus ontológia

A modern analitikus filozófia ontológiai fordulata részben a logika fejlődéséhez kapcsolódott. Gottlob Frege megkülönböztette a tárgyakat és fogalmakat, valamint új logikai nyelvet dolgozott ki a kvantifikáció számára. Bertrand Russell a leírások elméletével és a logikai atomizmus programjával arra törekedett, hogy a mondatok felszíni nyelvtani alakjától elkülönítse logikai formájukat és ontológiai következményeiket.

Willard Van Orman Quine szerint egy elmélet ontológiai elköteleződése annak formális nyelvéből olvasható ki: azok mellett az entitások mellett köteleződik el, amelyeknek a kvantifikált változók értékeiként szerepelniük kell ahhoz, hogy az elmélet igaz legyen. Quine naturalista programja szerint a létezésről alkotott ítéleteinket legjobb, összefüggő tudományos elméleteinkkel együtt kell mérlegelni.

Rudolf Carnap megkülönböztette egy nyelvi kereten belüli „belső” létkérdéseket a keret elfogadására vonatkozó „külső” kérdésektől. Az előbbiek logikai vagy empirikus módon megválaszolhatók, az utóbbiakat pedig elsősorban gyakorlati, nyelvtervezési döntéseknek tekintette. A Carnap–Quine-vita a későbbi metaontológia egyik kiindulópontja lett.

Peter Frederick Strawson „leíró metafizikája” a tényleges fogalmi sémánk alapvető szerkezetét kívánta feltárni, míg a „revíziós metafizika” jobb rendszert próbál alkotni. A kortárs analitikus ontológia kérdései közé tartozik a kategóriák száma és jellege, az univerzáliák, a trópusok, a tények, az események, a modalitás, a lehetséges világok, az időbeli fennmaradás, az anyagi konstitúció, az okság és az ontológiai függés vagy megalapozás.

Nem nyugati hagyományok

Az „ontológia” elnevezés európai eredetű, de a létre, változásra, azonosságra és végső valóságra vonatkozó kérdések más filozófiai hagyományokban is központiak. Ezeket nem célszerű automatikusan a nyugati kategóriák változataiként kezelni, mert eltérhet a kérdésfeltevésük, fogalomkészletük és a filozófiai vizsgálat vallási vagy gyakorlati összefüggése.

Az indiai filozófiában a njája–vaisésika hagyomány részletes kategóriatant dolgozott ki szubsztanciákról, minőségekről, cselekvésekről, egyetemességekről, különösségről és inherenciáról. Az advaita védánta, különösen Ádi Sankara tanítása, a végső valóságot a nem kettős Brahmannal azonosítja, és az empirikus sokaság státuszát a tudatlanság és a megjelenés összefüggésében értelmezi. A buddhista filozófiában az állandó önlényeg kritikája, a függő keletkezés és az üresség fogalma áll a középpontban. Nágárdzsuna madhjamaka filozófiája nem új alapszubsztanciát állít, hanem a dolgok önmagukban fennálló természetének (szvabháva) tételezését bírálja.

A kínai filozófiában a taoizmus, a konfuciánus és neokonfuciánus gondolkodás a folyamat, rend, viszony és alapelv kérdéseit olyan fogalmakkal tárgyalja, amelyek nem fedik pontosan a görög–latin létfogalmakat. A you („van”, „jelenlét”, „lét”) és a wu („nincs”, „nem-jelenlét”, gyakran „nemlét”) dinamikája a Lao-ce és a későbbi neotaoista értelmezések egyik központi kérdése. A wu nem feltétlenül radikális semmit jelent, hanem utalhat a meghatározott dolgok hiányára vagy arra a nem tárgyiasítható alapra, amelyből a különböző létezők előtűnnek. A kínai metafizika ezért gyakran kevésbé egy statikus szubsztanciát, inkább a keletkezés, változás és kölcsönös meghatározottság rendjét hangsúlyozza.

Alapvető ontológiai kérdések

Lét és létező

A magyar „lét” és „létező” megkülönböztetés több filozófiai hagyományban eltérő szerepet kap. A „létező” jelölhet bármely konkrét vagy elvont dolgot, amelynek valamely értelemben létet tulajdonítunk. A „lét” jelentheti azt, aminek alapján a létező van, a létezés aktusát, a létezők összességét vagy a „van” állítás legáltalánosabb jelentését. E jelentéseket nem minden filozófus fogadja el különálló valóságokként.

A klasszikus hagyományban a lét nem közönséges nemfogalom (genus). Egy nemfogalom alá fajalkotó különbségek hozzáadásával sorolhatók a fajok, a különbségeknek azonban maguknak is valamiképpen létezniük kell. A tomista megközelítés ezért a létet analóg, nem pedig minden esetben azonos tartalmú fogalomnak tartja. Heidegger más módon különíti el a létet és a létezőt: szerinte a lét kérdése nem azonos valamely legfőbb létező vagy általános tulajdonság kérdésével. Az analitikus hagyomány számos képviselője viszont a létezést elsősorban a kvantifikáció logikai szerepével elemzi.

Lényeg és létezés

A lényeg arra válaszol, hogy mi egy dolog, a létezés pedig arra, hogy van-e. A megkülönböztetés fogalmi szinten nyilvánvaló: egy leírás vagy fogalom tartalmát akkor is megérthetjük, ha nem tudjuk, van-e neki megfelelő tárgya. Vita tárgya azonban, hogy ez a különbség a valóságban milyen módon áll fenn.

Avicenna és Aquinói Tamás a véges létezőkben a lényeg és létezés különbségét ontológiai jelentőségűnek tekintette; a tomista felfogás részletes tételeit a történeti rész Aquinói Tamásról szóló alfejezete ismerteti. Más skolasztikus és modern szerzők a különbséget modális, formális vagy fogalmi megkülönböztetésként értelmezik. A modern egzisztencializmus „az egzisztencia megelőzi az esszenciát” formulája elsősorban antropológiai állítás az ember előre rögzített életprogramjának hiányáról és szabadságáról; ezért nem közvetlen metafizikai cáfolata a skolasztikus lényeg–létezés tanának.

Kategóriák

Az ontológiai kategóriák a létezők legalapvetőbb fajtái. Arisztotelész tíz kategóriája közül a szubsztancia elsődleges, a többi – mennyiség, minőség, viszony, hely, idő, helyzet, birtoklás, cselekvés és elszenvedés – valamilyen módon szubsztanciákra vonatkozik. A későbbi rendszerek módosították, összevonták vagy elvetették ezt a felosztást.

A kortárs kategóriaelméletek gyakran a következő jelölteket vizsgálják:

• konkrét tárgyak vagy szubsztanciák;
• tulajdonságok és viszonyok;
• események és folyamatok;
• tények vagy tényállások;
• egyedi tulajdonságpéldányok, úgynevezett trópusok;
• absztrakt tárgyak, például számok, halmazok és propozíciók;
• téridő-régiók;
• mentális vagy társadalmi entitások.

A kategóriák meghatározása összefügg a predikációval és a nyelv szerkezetével, de nem következik automatikusan a nyelvtanból. Az, hogy egy nyelv főnévként használ egy kifejezést, önmagában nem bizonyítja a megfelelő önálló entitás létezését.

Szubsztancia, tulajdonság és viszony

A szubsztancia hagyományosan olyan létező, amely önállóan áll fenn, míg a járulék vagy tulajdonság valamiben van. Arisztotelésznél az elsődleges szubsztanciák az egyedi dolgok; a középkori filozófia tovább elemezte a szubsztancia, a természet, a személy és a fennállás fogalmait.

A kortárs elméletek eltérően magyarázzák a tárgy és tulajdonságai kapcsolatát. A szubsztrátumelmélet a tulajdonságoktól megkülönböztetett hordozót tételez. A nyalábelmélet a tárgyat tulajdonságok rendezett együttállásának tekinti. A trópuselmélet szerint a dolgokat nem egyetemes tulajdonságok, hanem egyedi tulajdonságpéldányok alkotják. A viszonyok ontológiai státusza szintén vitatott: kérdés, hogy a dolgoktól megkülönböztetett valóságos relációk-e, vagy a résztvevők belső tulajdonságaira és fogalmi leírására vezethetők vissza.

Egyedi és egyetemes

Az univerzáliák problémája a középkoron túl is fennmaradt. A realizmus szerint legalább egyes tulajdonságok vagy fajták valóságosan közösek több egyedben; a nominalizmus szerint csak egyedek vannak, az általános kifejezések használata nem követel meg közös entitásokat. A kortárs vitákban az univerzáliák mellett szóba kerülnek a trópusok, természetes fajták, halmazok és hasonlósági osztályok.

David Malet Armstrong immanens realizmusa szerint az univerzáliák csak példányaikban léteznek, és a természeti törvényeket univerzáliák közötti szükségszerű viszonyok alapozzák meg. Más kortárs elméletek a hasonlóságot, a fogalmi osztályozást vagy a trópusokat tekintik alapvetőnek.

Azonosság és individuáció

Az individuáció kérdése azt vizsgálja, mitől ez az egyed egy meghatározott egyed, és mitől különbözik más, azonos fajtájú egyedektől. Az arisztotelészi-tomista hagyomány a testi létezők számbeli egyediségét a meghatározott anyaghoz köti, míg Scotus a haecceitas fogalmát használta. A modern elméletek az egyediség primitív tényére, téridőbeli helyzetre, eredetre, tulajdonságokra vagy oksági történetre hivatkozhatnak.

Az időbeli azonosság azt kérdezi, hogyan maradhat ugyanaz valami változás közben. A háromdimenzionalizmus szerint a tárgy teljes egészében jelen van minden időpontban; a négydimenzionalizmus időbeli részekből álló téridőbeli kiterjedésként fogja fel; a szakaszelmélet szerint az időpontokban különböző, egymással megfelelő viszonyban álló tárgyszakaszok vannak. A személyes azonosság esetében testi, pszichológiai, narratív és lélekelméleti megoldások versengenek.

Változás, idő és folyamat

A változás klasszikus elemzése a lehetőség és valóság fogalmaira épül: a változó alany valamilyen meghatározottságra képes, majd azt ténylegesen elnyeri. Ezzel a modell megpróbálja elkerülni, hogy a változás puszta semmiből való keletkezésnek vagy logikai ellentmondásnak tűnjék.

A modern időontológia fő álláspontjai közé tartozik a prezentizmus, amely csak a jelent tekinti létezőnek; az eternalizmus, amely a múltbeli, jelenlegi és jövőbeli eseményeket egyaránt valóságosnak tartja; valamint a növekvő tömb elmélete, amely szerint a múlt és a jelen létezik, a jövő még nem. Vita folyik arról is, hogy alapvetőbbek-e a tartós dolgok vagy a folyamatok.

Lehetőség, szükségszerűség és kontingencia

A modalitás ontológiája azt vizsgálja, mit jelent, hogy valami lehetséges, szükségszerű vagy esetleges. A klasszikus hagyomány a dolgok képességeivel, lényegeivel és okaival magyarázta a modalitást. Leibniz a lehetséges világok nyelvét használta; a 20. századi modális logika ezt formális szemantikává fejlesztette.

A lehetséges világok ontológiai értelmezése vitatott. David Kellogg Lewis modális realizmusa minden lehetséges világot konkrét valóságként fog fel, amely téridőben elkülönül a mi világunktól. Más elméletek a lehetséges világokat absztrakt leírásoknak, maximális lehetőségeknek, állapotoknak vagy primitív modális tényeknek tekintik. A lényegi tulajdonságok kérdése ide kapcsolódik: vannak-e olyan tulajdonságok, amelyeket egy dolog semmilyen lehetséges körülmény között nem veszíthet el anélkül, hogy megszűnne az lenni, ami.

Okság, ontológiai függés és megalapozás

Az okság nem minden ontológiai rendszerben azonos jelentésű. Arisztotelész négy oka a magyarázat négy szempontját különbözteti meg; a modern természettudományos gondolkodás gyakran a létesítő okra és a törvényszerű összefüggésre összpontosít. David Hume a szükségszerű oksági kapcsolat tapasztalati megragadhatóságát bírálta, és a rendszeres együttjárást, valamint az elme várakoását hangsúlyozta.

A 21. századi analitikus metafizikában a quine-i „mi létezik?” kérdés mellett újra előtérbe került a valóság hierarchikus vagy magyarázati szerkezetének vizsgálata. Az ontológiai megalapozás (grounding) olyan nem feltétlenül oksági, hanem konstitutív vagy metafizikai függést jelöl, amelynek révén egy tény vagy entitás más tényekből vagy entitásokból nyeri magyarázatát. Kit Fine a megalapozás logikáját és a valóság alapvető szerkezetét, Jonathan Schaffer pedig a „mi alapoz meg mit?” kérdés neoarisztoteliánus elsődlegességét hangsúlyozta.

A megalapozás fogalma vitatott: egyes szerzők egységes alapviszonyt tételeznek, mások többféle függést – például rész–egész, realizáció, konstitúció, igazságalkotás vagy társadalmi függés – különböztetnek meg. A neoarisztoteliánus fordulat nem egyszerű visszatérés Arisztotelészhez, hanem a kategóriák, lényeg, képességek és függési rendek kortárs logikai eszközökkel végzett újraértelmezése.

Absztrakt, fiktív és nemlétező tárgyak

A számok, halmazok, propozíciók és matematikai struktúrák nem szokásos téridőbeli tárgyak. A platonizmus önálló absztrakt létezőket fogad el; a nominalizmus megpróbálja nélkülük értelmezni a matematikai és általános állításokat; a strukturalizmus a matematikai helyeket és viszonyokat tekinti elsődlegesnek.

A fiktív szereplőkről, lehetetlen tárgyakról és hamis feltevések tárgyairól értelmes állításokat lehet tenni. Ebből nem következik egyértelműen, hogy ezek ugyanúgy léteznek, mint a fizikai tárgyak. Alexius Meinong tárgyelmélete a tárgyiságot tágabbnak tekintette a létezésnél; Russell leíráselmélete és a későbbi fikcionalista elméletek a látszólagos tárgyhivatkozást logikai vagy szemantikai elemzéssel igyekeznek magyarázni.

Ontológiai elköteleződés és metaontológia

A metaontológia az ontológiai kérdések jelentését, módszerét és eldönthetőségét vizsgálja. Ide tartozik, hogy az ontológiai viták tényleges ténykérdések-e, vagy részben eltérő nyelvi keretekből származnak; milyen bizonyíték számít egy ontológiai elmélet mellett; és milyen szerepe van az egyszerűségnek, a magyarázóerőnek, a tudományos összhangnak vagy a hétköznapi tapasztalatnak.

A quine-i megközelítés az elméletek kvantifikációs elköteleződésére összpontosít. A carnap-i hagyomány a nyelvi keretek gyakorlati választását hangsúlyozza. Az újabb neoarisztoteliánus és megalapozáselméleti megközelítések szerint azonban az ontológia nem merül ki abban, hogy milyen entitások vannak: azt is vizsgálni kell, melyek alapvetők, melyek származékosak, és milyen függési rend kapcsolja össze őket.

Az ontológiai takarékosság elve szerint indokolatlanul nem célszerű új entitásfajtákat feltételezni. A takarékosság azonban önmagában nem döntő: egy gazdagabb ontológia elfogadható lehet, ha jobb magyarázatot vagy egységesebb elméletet tesz lehetővé.

Keresztény és katolikus ontológiai hagyomány

A keresztény ontológia nem egyetlen, minden részletében kötelező filozófiai rendszer. Az egyházatyák, a skolasztikus iskolák, a tomizmus, a scotizmus, az ágostonos és más irányzatok számos kérdésben eltértek. Közös teológiai keretük azonban több ontológiai következménnyel járt.

Teremtés és részesedés

A teremtés tana szerint minden nem isteni létező teljes létében Istentől függ. A „semmiből” kifejezés nem valamely anyagot nevez meg, hanem kizárja, hogy Isten egy tőle független, örök ősanyagot alakított volna át. A teremtés nem fizikai változás egy már létező alanyban, mert a változás feltételez valamit, ami a változás során fennmarad. A klasszikus meghatározás szerint a teremtés a teljes létező létbe helyezése, nem csupán egy már fennálló dolog új formájának létrehozása.

A világ fenntartása a klasszikus teizmusban nem egy régi teremtő aktus puszta utóhatása, hanem a teremtmény folyamatos létfüggése. A részesedés fogalma azt fejezi ki, hogy a teremtmények valóságosan jók, igazak és egységesek, de e tökéletességeket korlátozottan és kapott módon birtokolják. Ez különbözik a panteizmustól: a részesedő nem része az isteni lényegnek, hanem saját, teremtett létmóddal rendelkezik.

Létanalógia és istenismeret

A klasszikus katolikus metafizikában az Istenről és teremtményről szóló állítások sem teljesen egyértelműek, sem pusztán azonos hangzásúak. Ha például Istent és az embert „jónak” nevezzük, a jóság jelentése nem teljesen azonos, mert Isten és a teremtmény létmódja radikálisan különbözik; de nem is minden kapcsolat nélküli, különben az állítás semmilyen ismeretet nem közvetítene. Az analógia egyszerre fejezi ki a valós hasonlóságot és a Teremtő–teremtmény különbségének elsőbbségét, így teszi lehetővé az értelmes, de nem kimerítő beszédet Istenről.

A létanalógia különböző skolasztikus értelmezései – tulajdonítási, arányossági és más analógiák – egymással is vitában álltak. A tan nem azt állítja, hogy Isten és a teremtmény között pusztán fokozati különbség van; ellenkezőleg, a fogalmi folytonosság mellett meg kívánja őrizni Isten transzcendenciáját.

Transzcendentális tulajdonságok

A skolasztikus transzcendentálék nem a kanti „transzcendentális” szóhasználatot jelentik. Olyan fogalmak, amelyek nem egyetlen kategóriára korlátozódnak, hanem minden létezőről állíthatók. A leggyakrabban említettek az egy (unum), igaz (verum) és jó (bonum), egyes rendszerekben a dolog (res), valami (aliquid) és szép (pulchrum) is.

Az „egy” a létező osztatlanságát, az „igaz” a megismerhetőséghez és értelemhez való viszonyát, a „jó” pedig a kívánhatóságát fejezi ki. A „létező és jó felcserélhetők” tétele nem állítja, hogy minden erkölcsi cselekedet jó; azt jelenti, hogy minden létező annyiban, amennyiben van és saját természetének megfelelő tökéletességgel rendelkezik, ontológiai jó. Az erkölcsi rossz e keretben a megfelelő rend vagy tökéletesség hiánya.

Szubsztancia, természet és személy

A keresztény teológiai viták hozzájárultak a görög és latin ontológiai terminológia pontosításához. A szentháromsági és krisztológiai dogmák megfogalmazása során meg kellett különböztetni a lényeget vagy természetet, a személyt vagy hüposztasziszt, valamint a tulajdonságokat és viszonyokat. E fogalmak teológiai használata visszahatott a filozófiai személyfogalomra és a fennállás elemzésére.

A tomista személymeghatározás Boëthius nyomán az értelmes természet egyedi szubsztanciájából indul ki, de a későbbi perszonalizmusok a kapcsolatiságot, öntudatot, szabadságot és történetiséget hangsúlyozták. Az ontológiai személyfogalom ezért nem azonosítható egyszerűen sem a biológiai egyeddel, sem az aktuálisan gyakorolt pszichológiai képességekkel.

Újskolasztika és 20. századi katolikus gondolkodás

A 19. század végétől kibontakozó újskolasztika újra kiadta és értelmezte a középkori szerzőket, miközben párbeszédet keresett a modern ismeretelmélettel és természettudománnyal. Désiré-Joseph Mercier, Jacques Maritain, Étienne Gilson és Réginald Garrigou-Lagrange eltérő hangsúlyokkal képviselték a tomista metafizikát.

Gilson és a létközpontú tomizmus képviselői azt hangsúlyozták, hogy Aquinói Tamás gondolkodásában az esse nem pusztán fogalmi hozzátoldás a lényeghez, hanem a létező valóságos aktusa. Cornelio Fabro a részesedés és az actus essendi kapcsolatát állította középpontba. Ferdinand Ulrich az ajándékozott lét, szabadság és szeretet összefüggéseit dolgozta ki, részben tomista, részben perszonalista és fenomenológiai háttérrel. Weissmahr Béla transzcendentális megközelítése az emberi megismerés feltételeiből és a végtelen létre való nyitottságból indult ki.

A magyar katolikus filozófiában Schütz Antal A bölcselet elemei című műve a létrendek, a lét analógiája, a szubsztancia, az okság és az Abszolútum kérdéseit a philosophia perennis keretében tárgyalta. E szerzők álláspontjai a katolikus filozófián belül sem kizárólagosak, hanem a tágabb metafizikai viták részei.

1914-ben, X. Piusz pápa pontifikátusa alatt a Tanulmányi Kongregáció jóváhagyott huszonnégy, Aquinói Tamás tanításának főként metafizikai elveit összefoglaló tételt. A dokumentum a kor tomista oktatáspolitikájának történeti összefüggésében értelmezendő, és státusza megkülönböztetendő az egyetemes zsinati vagy pápai dogmadefiníciókétól. A későbbi egyházi oktatási dokumentumok továbbra is különleges jelentőséget tulajdonítanak Aquinói Tamás módszerének és a maradandó filozófiai örökségnek, de a filozófiai képzést a történeti és kortárs irányzatokkal folytatott párbeszédben írják elő.

Módszerei

Az ontológia nem rendelkezik egyetlen, minden irányzat által elfogadott módszerrel. A legfontosabb megközelítések közé tartoznak:

Fogalmi elemzés

A fogalmak jelentésének, logikai kapcsolatainak és alkalmazási feltételeinek tisztázása. Ide tartozik például a lehetőség, azonosság, rész, ok vagy tulajdonság fogalmának elemzése.

Kategóriaelemzés

A létezők alapvető fajtáinak és kölcsönös viszonyainak rendszerezése. A kategóriák felállíthatók predikációs formák, függési viszonyok, tudományos elméletek vagy fenomenológiai leírás alapján.

Transzcendentális érvelés

Azokat a feltételeket keresi, amelyek nélkül a tapasztalat, a megismerés, a nyelv vagy a tudományos objektivitás nem volna lehetséges. Kant, a transzcendentális tomizmus és több fenomenológiai irányzat eltérő módon alkalmazza.

Fenomenológiai leírás

A tárgyak adódási módjait, a tudat intencionalitását és a tapasztalat invariáns szerkezeteit vizsgálja anélkül, hogy azonnal természettudományos vagy pszichológiai magyarázatra redukálná őket.

Logikai formalizálás

A kvantifikáció, a modális logika, a típuselmélet és más formális eszközök segítségével teszi világossá az elméletek ontológiai elköteleződéseit és következményeit.

Tudományos elméletek értelmezése

A fizika, biológia, pszichológia vagy társadalomtudomány elméleteiből kiindulva vizsgálja, milyen entitások és struktúrák szükségesek a legjobb magyarázatokhoz. A tudományos realizmus és antirealizmus eltérően ítéli meg, mennyire kell szó szerint venni az elméleti entitásokat.

Történeti rekonstrukció

A fogalmakat és problémákat eredeti nyelvi, vallási, tudományos és intézményi összefüggésükben értelmezi. Különösen fontos, hogy a középkori esse, substantia, forma vagy persona fogalmakat ne azonosítsák automatikusan a modern analitikus filozófia hasonló fordítású kategóriáival, és a modern terminológiát ne vetítsék vissza anakronisztikusan korábbi korszakokra.

Az ontológiai elméleteket többféle szempont alapján értékelik: belső ellentmondás-mentesség, fogalmi világosság, tapasztalati és tudományos összhang, magyarázóerő, egyszerűség, a hétköznapi tapasztalat megőrzése vagy indokolt felülvizsgálata, valamint más filozófiai területekkel való összeegyeztethetőség.

Kapcsolata más tudományterületekkel

Logika és nyelvfilozófia

A logika meghatározza, milyen formában fejezhetők ki létállítások, de önmagában nem dönti el, mi létezik. Egy formális rendszerben lehet kvantifikálni számok, lehetséges világok vagy fiktív tárgyak fölött anélkül, hogy a rendszer használója automatikusan minden ilyen entitás valóságos létezése mellett köteleződne el. Az ontológiai értelmezéshez szemantikai és filozófiai feltevések is szükségesek.

A természetes nyelvek nyelvtani kategóriái ontológiai megkülönböztetéseket tükrözhetnek, például tárgyak, események, tömegek, tulajdonságok és időpontok között. Ugyanakkor a nyelvek eltérő módon tagolhatják ugyanazt a tapasztalatot, ezért a nyelvtani forma nem tekinthető egyszerűen a valóság kész ontológiai térképének.

Természettudományok

A fizika ontológiai kérdései közé tartozik a tér és idő, a mezők, részecskék, hullámfüggvények, törvények és szimmetriák státusza. A kvantumelmélet különböző értelmezései eltérő ontológiákat feltételezhetnek. A biológia a fajok, egyedek, organizmusok, funkciók és evolúciós egységek létmódját vizsgálja. A kognitív tudomány és az elmefilozófia a mentális állapotok, reprezentációk és tudat ontológiai helyét kutatja.

Az ontológia nem helyettesíti az empirikus kutatást. A tudományos eredmények korlátozhatják a filozófiailag elfogadható ontológiákat, az ontológiai elemzés pedig tisztázhatja a tudományos elméletek fogalmi előfeltevéseit. A kapcsolat ezért kölcsönös, de a módszerek és kérdések nem azonosak.

Társadalmi ontológia

A társadalmi ontológia azt kutatja, milyen létmódjuk van a pénznek, intézményeknek, államoknak, jogoknak, szervezeteknek, csoportoknak és társadalmi szerepeknek. Ezek nem pusztán fizikai tárgyak, de nem is feltétlenül magánjellegű képzetek. Létük szabályoktól, közös gyakorlatoktól, elismeréstől és történeti folyamatoktól függhet.

A vita egyik kérdése, hogy a kollektív entitások visszavezethetők-e teljesen egyénekre és cselekedeteikre, vagy rendelkeznek saját, emergens tulajdonságokkal. A társadalmi konstrukció fogalma szintén ontológiai elemzést igényel: abból, hogy valami társadalmilag létrehozott, nem következik, hogy önkényes vagy hatástalan.

Informatika és tudásreprezentáció

Az informatikában az „ontológia” egy tárgyterület fogalmainak, kategóriáinak, tulajdonságainak és kapcsolatainak explicit, gyakran géppel feldolgozható specifikációja. Az ilyen ontológiák célja az adatok egységesítése, az információcsere, a következtetés és a tudás újrafelhasználása. Az elnevezés filozófiai eredetű, de az informatikai ontológia nem teljes metafizikai rendszer, hanem tervezett formális modell.

A felső szintű ontológiák általános kategóriákat – például tárgy, folyamat, minőség, idő és tér – rögzítenek, a szakterületi ontológiák pedig konkrét tudományos vagy gyakorlati területeket írnak le. A formális ontológia itt is támaszkodhat filozófiai kategóriaelméletekre, de a modell minőségét a konzisztencia, interoperabilitás, alkalmazhatóság és szakmai megfelelőség is meghatározza.

Válogatott ontológiai irányzatok és képviselők

Hagyomány vagy irányzat	Képviselők	Jellegzetes kérdések és tételek
Eleai filozófia	Parmenidész, Eleai Zénón	Lét és nemlét; változás és sokaság lehetősége
Platóni és újplatonikus hagyomány	Platón, Plótinosz	Formák vagy ideák; részesedés; a valóság hierarchikus rendje
Arisztotelizmus	Arisztotelész, Averroës	Szubsztancia, kategóriák, anyag–forma, lehetőség–valóság, négy ok
Patrisztikus metafizika	Hippói Szent Ágoston, Boëthius, Johannes Scotus Eriugena	Teremtés, példaképiség, lét és jó, rossz mint hiány
Tomizmus	Aquinói Szent Tamás, Cajetanus, Étienne Gilson, Jacques Maritain, Cornelio Fabro	Lényeg és létezés, actus essendi, létanalógia, transzcendentálék
Scotizmus és nominalizmus	Duns Scotus, William Ockham	A lét egyértelmű fogalma; haecceitas; egyedi létezők; ontológiai takarékosság
Késő skolasztika	Francisco Suárez	A metafizika rendszerezése; közvetítés a skolasztika és az újkor között
Racionalizmus	René Descartes, Baruch Spinoza, Gottfried Wilhelm Leibniz, Christian Wolff	Szubsztancia, dualizmus és monizmus, monászok, lehetséges világok, általános metafizika
Német idealizmus	Immanuel Kant, Johann Gottlieb Fichte, Friedrich Wilhelm Joseph Schelling, Georg Wilhelm Friedrich Hegel	A kategóriák feltételei; szubjektum és objektum; dialektika; logika és lét viszonya
Fenomenológia és egzisztenciálontológia	Edmund Husserl, Martin Heidegger, Jean-Paul Sartre	Formális és regionális ontológia; ontológiai különbség; emberi lét és szabadság
Rétegontológia és folyamatfilozófia	Nicolai Hartmann, Alfred North Whitehead	Létrétegek; emergens kategóriák; folyamat és esemény elsődlegessége
Újabb kontinentális ontológiák	Gilles Deleuze, Alain Badiou	Különbség, sokaság és immanencia; halmazelmélet, esemény és igazságeljárás
Analitikus ontológia	Gottlob Frege, Bertrand Russell, Rudolf Carnap, W. V. O. Quine, Peter Frederick Strawson	Logikai forma; ontológiai elköteleződés; nyelvi keretek; leíró metafizika
Kortárs neoarisztoteliánus és megalapozáselméletek	David Malet Armstrong, Kit Fine, Jonathan Schaffer, E. J. Lowe	Univerzáliák, lényeg, kategóriák, megalapozás és ontológiai függés
Indiai kategória- és nemkettősségi hagyományok	Gautama, Kanáda, Ádi Sankara	Kategóriák, inherencia, egyetemesek; Brahman és az empirikus sokaság viszonya
Buddhista madhjamaka	Nágárdzsuna	Függő keletkezés, üresség, az önmagában fennálló lényeg kritikája
Kínai taoista és neotaoista metafizika	Lao-ce, Csuang-ce, Vang Pi	You és wu, út és folyamat, meghatározottság és nem-jelenlét

Források

• Aertsen, Jan A.: Medieval Philosophy as Transcendental Thought. Leiden: Brill, 2012.
• Arisztotelész: Metafizika. Ford. Halasy-Nagy József. Budapest: Lectum, 2002.
• Aquinói Szent Tamás: A létezőről és a lényegről (De ente et essentia). Több magyar kiadásban.
• Chalmers, David – Manley, David – Wasserman, Ryan (szerk.): Metametaphysics: New Essays on the Foundations of Ontology. Oxford: Oxford University Press, 2009.
• Gilson, Étienne: Being and Some Philosophers. 2. kiadás. Toronto: Pontifical Institute of Mediaeval Studies, 1952.
• Klima, Gyula: „The Medieval Problem of Universals”. Stanford Encyclopedia of Philosophy.
• Lowe, E. J.: The Four-Category Ontology. Oxford: Clarendon Press, 2006.
• New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás. Detroit: Gale, 2003, Daniel O. Dahlstrom: „Ontology” szócikk.
• Schütz Antal: A bölcselet elemei. 2., átdolgozott kiadás. Budapest: Szent István-Társulat, 1940.
• van Inwagen, Peter – Sullivan, Meghan – Bernstein, Sara: „Metaphysics”. Stanford Encyclopedia of Philosophy.
• Wippel, John F.: The Metaphysical Thought of Thomas Aquinas: From Finite Being to Uncreated Being. Washington, D.C.: Catholic University of America Press, 2000.

További információk

• Metaphysics – áttekintő szócikk a Stanford Encyclopedia of Philosophy oldalán
• Ontological Commitment – az ontológiai elköteleződés elméletei
• Metaphysical Grounding – az ontológiai megalapozás kortárs vitái

Kapcsolódó szócikkek

• Ontológiai istenérv
• Modális logika