Ugrás a tartalomhoz

Kínai Kommunista Párt

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kínai Kommunista Párt
中国共产党
Adatok
ElnökHszi Csin-ping
Alapítva1921. július 1. (első pártkongresszus)
1920. augusztus (de facto)
SzékházCsungnanhaj, Peking
PártújságZsenmin Zsipao
Tagok száma100 271 000[1] (2024)
Ideológiakommunizmus szocializmus marxizmus-leninizmus maoizmus
Politikai elhelyezkedésszélsőbaloldal
Hivatalos színeivörös
Kína politikai élete
Weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Kínai Kommunista Párt
中国共产党 témájú médiaállományokat.

A Kínai Kommunista Párt (KKP) a Kínai Népköztársaság kormányzó pártja, a pártállam vezető ereje, állampárt. Az indiai Bháratíja Dzsanatá Párt után a világ második legnagyobb pártja: az alapszervezetek száma 5,25 millió, tagjainak száma 2024-ben 100 271 000 volt.[1]

A Kínai Kommunista Párt története

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer idején Kína, bár formálisan a győztes hatalmak egyike volt, igen hátrányos bánásmódban részesült. Nem kapta vissza a németek által elfoglalt területeit, hanem azokat Japánnak ítélték oda. Az ennek nyomán Kínában kibontakozó május negyedike mozgalom radikalizálta a kínai gondolkodást. A nyugati stílusú liberális demokrácia a versailles-i békeszerződés miatt elvesztette vonzerejének nagy részét. A vezető értelmiségiek közül sokan a marxizmust kezdték tanulmányozni. 1919 és 1921 között megjelentek a marxista alapművek az első kínai nyelvű fordításai, köztük 1920-ban a Kommunista kiáltvány.[2] A marxizmus–leninizmus iránti érdeklődést csak fokozta a leninizmus erőteljes antiimperializmusa, ami akkoriban egész Ázsiában nagy visszhangra talált.[3]

A marxizmus tanulmányozására Sanghajban, Pekingben, Kantonban és másutt, külföldön Tokióban és Párizsban az ottani – egyébként túlnyomórészt földbirtokosi vagy hivatalnoki családból származó – kínai diákok, fiatal értelmiségiek körében kis csoportok alakultak. Támogatásukra a Kommunista Internacionálé 1920 elején kis küldöttséget irányított Kínába, akik segítették a párt alakuló kongresszusának megrendezését.[4]

A párt alakuló kongresszusára illegális körülmények között, Sanghaj francia koncessziós negyedében, illetve egy tavon úszó dzsunkán került sor 1921. július 23. és augusztus 5. között. A KKP alapítása dátumának hagyományosan július 1-jét tekintik.[4]

Az első kongresszusnak a Komintern két küldöttje mellett mindössze 13 kínai résztvevője volt. Köztük volt Mao Ce-tung, de nem volt jelen a kommunisták akkori két vezető személyisége, Csen Tu-hsziu, akit távollétében megválasztottak a párt vezetőjének, és Li Ta-csao sem.[4]

A kongresszuson elfogadott program a párt proletár jellegét hangsúlyozta, bár a résztvevők, sőt az egész párt tagsága körében akkor még nem volt egyetlen munkás sem. (Egy év múlva, a II. kongresszuson a megjelent 195 párttag közül már 21 munkás volt.) A marxista kommunista pártok általános irányvonalának megfelelően célul tűzték ki a kapitalizmus megdöntését, a proletárdiktatúra megteremtését, a termelési eszközök magántulajdonának kisajátítását, a föld nacionalizálását. Programjuk politikailag egészében véve merev, szektás, dogmatikus álláspontot képviselt, elutasított minden együttműködést más pártokkal és politikai csoportosulásokkal.[4]

A párt 1923-as III. kongresszusán a Komintern ösztönzésére feladták elzárkózó álláspontjukat és elfogadták a párttagoknak a Szun Jat-szen vezette Kuomintangba történő egyenkénti belépés lehetőségét a nemzeti-demokratikus egység érdekében. Szun Jat-szen a Kuomintang 1924-es első kongresszusán ugyancsak elérte a kommunista párttal való együttműködés elfogadását. A KKP tagjai egyénenként beléptek a Kuomintangba is, létrejött az első nemzeti egységfront, az első kínai Egyesült Front.[5] Ennek keretében a kommunisták széles körű szervező és felvilágosító munkát végeztek a tömegek körében, együttműködve a Kuomintang demokratikus erőivel. Szun Jat-szen 1925 márciusi halála után azonban a Kuomintang vezetése fokozatosan az élesen kommunistaellenes Csang Kaj-sek kezébe csúszott át, aki 1927. április 5-én a kommunisták, a szakszervezetek és a baloldal ellen véres leszámolásba kezdett, ami április 12-én a sanghaji mészárlásban(wd) érte el csúcspontját.[6]

A Kuomintanggal kialakult egységfront időszakában a KKP eredményes pártépítő munkát folytatott, 58 ezres létszámú politikai erővé nőtt, a munkások aránya pedig elérte az 50,8%-ot. A párt 1927 áprilisában megtartotta V. kongresszusát, amelyen az egységfront Csang Kaj-sek általi felbomlasztására offenzívan reagált.[7] Leváltották Csen Tu-hsziu főtitkárt, akit felelőssé tettek a kudarcokért. Augusztusban megindították a nancsangi felkelést; a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg ezért augusztus 1-jét tekinti a születésnapjának. A felkelés(wd) vezetésében részt vett sok olyan kommunista, akik később a Kínai Népköztársaság történetében is jelentős szerepet játszottak, mint Csou En-laj, Ho Lung, Csu Te, Csen Ji, Lin Piao.[8]

Megindult a kínai polgárháború, azonban a kommunisták sorozatos vereségeket szenvedtek. A párt erői vidéki bázisterületekre húzódtak vissza, ahol szovjethatalmat hoztak létre, és a Kuomintang erői által körbefogva, elszigetelve léteztek évekig. 1934 októberében aztán a Mao Ce-tung vezette hosszú menetelés révén törtek ki szorult helyzetükből.[9] A nagy veszteségekkel járó hosszú menetelés 1935 októberében a távoli Shenszi tartományban, Jenan városában érte el a végpontját, ahol aztán a KKP magja újra megtelepedhetett és lokális hatalmi bázist építhetett ki. Egészen 1947-ig itt volt a párt központja. A hosszú menetelés, majd a KKP történetében később legendássá vált „jenani évek” alatt emelkedett Mao Ce-tung a KKP vitathatatlan vezetőjévé.

A Kína elleni erősödő japán fenyegetés és a Komintern új népfrontpolitikájának hatására 1936-ban megalakult a Második Egyesült Front,(wd) hogy a KKP és a Kuomintang, valamint a többi kínai hazafias erő újra szövetkezzen a japánok ellen.[10]

1937 nyarán Japán totális támadást indított a Csang Kaj-sek vezette Kínai Köztársaság ellen, kitört a második kínai–japán háború. A japán hadsereg gyorsan tört előre, nagy győzelmeket aratott. A Kuomintang reguláris kínai hadseregét sok helyen szétverték, de a japánok nem tudtak berendezkedni a hatalmas területek teljes katonai megszállására. A kommunisták gerilla-hadviselést bontakoztattak ki, és gyors ütemben tudták növelni befolyásukat ezeken a vidéki területeken. Ugyanakkor formailag tartották magukat a nemzeti egységfront érdekében vállalt engedményekhez, nem törekedtek a maradék Kuomintang-rendszer megdöntésére.[11] Időről időre azonban fel-fellángoltak az összetűzések a kommunisták és a Kuomintang között, amelyeknek aztán újabb tárgyalások és egyezségek vetettek véget.[12] 1944-ben Patrick J. Hurley tábornok, korábbi amerikai hadügyminiszter próbált meg közvetíteni Csou En-laj és Csang Kaj-sek között, de a Kuomintang vezetője nem volt hajlandó egyenjogú együttműködésre a kommunistákkal.[13] John S. Service amerikai diplomata 1945 márciusában mélyreható tárgyalásokat folytatott Jenanban Mao Ce-tunggal, és Franklin D. Roosevelt elnök is a párbeszéd fenntartása mellett foglalt állást. Az ő halála után a helyébe lépő Harry S. Truman elnök azonban végleg a Kuomintang mellett tette le a voksát.[14]

1945 tavaszán a KKP 17 év szünet után tartotta meg a VII. kongresszusát, amelyen Mao beszámolhatott a pártnak a japánellenes háborúban aratott sikereiről és a vidéki társadalmi bázisának kiszélesedéséről, de ugyanakkor végtelenül el is túlozta az eredményeket. Liu Sao-csi pedig a párt helyzetéről tartott beszámolójában émelyítő dicséretekkel ápolta Mao személyi kultuszát.[15]

Egyidejűleg a Kuomintang is megtartotta VI. kongresszusát, amelyen sok bírálat került felszínre a párt vezetésének címezve, és általánosságban ígéretek is elhangoztak az áttérésre az alkotmányos kormányzásra az ugyancsak személyi kultusz által övezett Csang Kaj-sek tekintélyuralmáról, valamint a nagy földtulajdonok korlátozására, azonban a kongresszus nem adott vonzó perspektívát a társadalom egésze számára.[16]

Japán 1945 augusztusi kapitulációja, a második világháború tényleges befejeződése után azonnal élesen kirobbantak az addig szunnyadó ellentétek a KKP és a Kuomintang között. Versenyfutás kezdődött közöttük az addig japán megszállás alatti területek átvételére. Csang Kaj-sek még a japánokat is felszólította, hogy álljanak ellen a kommunistáknak és csak a kormányerőknek adják meg magukat (ehhez a felszólításhoz Hurley amerikai követ is csatlakozott).[17] Hosszas tárgyalások és egyidejűleg zajló helyi csetepaték után 1946 nyarán kitört a kínai polgárháború újabb szakasza, ami 1949. október 1-re a kommunisták teljes győzelmével zárult Kína szárazföldi területein. A Csang Kaj-sek vezette Kuomintang Tajvanra menekült és ott rendezkedett be.

A KKP története a Kínai Népköztársaságban

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A párt tagsága

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A KKP 2025. július 1-jére, a párt alapításának évfordulójára időzítve közzétette, hogy tagjainak száma 2024-ben először meghaladta a 100 milliót és elérte a 100 271 000 főt. A megelőző évhez képest a növekedés 1,1% volt, ami lassulást jelent a korábbi évekhez képest. A tagok 30,9%-a volt nő, 7,7% tartozott etnikai kisebbséghez. A munkások és parasztok aránya 33%. Az alapszervezetek száma 5,25 millió.[18]

Hszi Csin-ping pártfőtitkár-államfő útmutatása alapján a pártépítés során elsődlegesnek a minőséget tartják; a tagfelvételi folyamat szigorú kritériumokat vesz figyelembe és évekig tart. Az utóbbi években megnyirbálták a párttagok előjogait, folyamatos a korrupció elleni küzdelem és az ideológiai továbbképzés.[18]

2024 végén 21,4 millió ember állt sorban a párttagságért. A fiatalok hasznosnak tartják a párttagkönyvet a stabilabb, bár a magánszektornál rosszabbul fizető állami állások elnyeréséért. 2025-re az államigazgatásban 40 000 állást hirdettek meg, és ezekre 2,59 millió jelentkező volt.[18]

A Kínai Kommunista Párt felépítése

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kína legfontosabb politikai szervezete a Kínai Kommunista Párt, amelynek vezető szerepét a jelenleg hatályos alkotmány preambuluma is rögzíti. A KKP gyakorlatilag a hatalom kizárólagos birtokosa, s bár az országban hivatalosan többpártrendszer van, a többi politikai párt jelentéktelen bábszervezetnek mondható. Kezdetben a marxizmus-leninizmus és a maoizmus határozta meg, később Teng Hsziao-ping alatt a „kínai jellegű szocializmus” és a piacgazdasági reformok felé fordultak.

A Kínai Kommunista Párt ideológiája egy folyamatosan fejlődő, rétegzett rendszer, amit “kínai jellegű szocializmusnak” neveznek hivatalosan.

A KKP zászlaja

A KKP erősen hierarchikus szervezet, s felépítését tekintve különböző szintjei megfelelnek a kínai államszervezet szintjeinek. Ez azt jelenti, hogy ugyanúgy, mint a kormányzatban, a pártapparátusban is megkülönböztethető a központi, a tartományi, a megyei és a járási szint (az egyes városok szintje a város rangjától függően ezeknek a szinteknek felelhet meg). Emellett létezik egy ötödik szint is, az úgynevezett „egységek” (danwei) szintje, ez a legalacsonyabb szervezeti egység, amelyben pártszervezet működik. Az „egység” általában munkahelyet jelent, például gyárat, szövetkezetet, kutatóintézetet, diákok esetén iskolát, illetve munkanélkülieknél a lakóhelyi bizottságot. A danweinek hagyományosan jóval nagyobb befolyása van az emberek sorsára, mint más kultúrákban a munkahelyeknek: a fizetés mellett ez biztosíthatja a lakást, a természetbeli juttatásokat, az egészségügyi ellátást, vezeti az ember személyi aktáját, különböző engedélyeket adhat ki vagy tagadhat meg (például házasság, válás). Emiatt a danwei-beli pártszervezeteknek igen jelentős hatalma van az emberek felett. Ugyanakkor a „reform és nyitás” kezdete óta a danwei-rendszer bomlásnak indult, s ez hozzájárult ahhoz, hogy a pártnak a társadalom feletti uralma némileg csökkent.

A párt különböző szintű szervei hasonló elven épülnek fel, mint az állami szervek. Minden szinten létezik egy viszonylag nagy létszámú testület, amely ritkán ülésezik, de elvben a legnagyobb hatalommal rendelkezik. Ennek van egy kisebb bizottsága, amely a fontosabb tagokat tömöríti, s valamivel gyakrabban összeül. Ezen kívül létezik egy még szűkebb körű testület, amely az adott szint legfontosabb néhány személyiségéből áll. Elviekben minél nagyobb egy testület, annál nagyobb a hatalma; valójában ennek az ellenkezője igaz: a legkisebb csúcstestület rendelkezik a legnagyobb hatalommal, s a nagyobb bizottságok, gyűlések munkája gyakran kimerül e szűk testület döntéseinek jóváhagyásában. Ezen az elven működnek például a különböző szintű népi gyűlések, illetve a KKP szervei is. Az alábbiakban csak a KKP központi szerveit mutatjuk be.

A párt legfontosabb testülete – elméletileg – az országos pártkongresszus. Ez a legnagyobb létszámú párttestület, a legutóbbi néhány alkalommal a küldöttek létszáma 1500 fő körül mozgott. Mao alatt igen rendszertelenül ülésezett, Teng Hsziao-ping reformjainak kezdete óta ötévenként ül össze. A párkongresszus nagyszabású, ünnepélyes eseménynek számít, ez határozza meg a KNK következő években követendő politikáját, illetve elvileg ez választja meg a Központi Bizottságot a következő kongresszusig.

A Központi Bizottság (KB) jóval kisebb, mint a kongresszus, bár ez is jó néhány száz tagból áll. Évente egyszer-kétszer ülésezik, s tagjai általában egyéb fontos posztokat is betöltenek. A KB-ülések (ezeket nevezik a nyugati irodalomban plénumoknak) sokkal inkább szolgálnak a szűkebb vezetés által hozott döntések jóváhagyására, mint új döntések hozatalára. A KB-tagság különféle privilégiumokkal jár, ezek közül az egyik legfontosabb az információkhoz való hozzájutás. A KB-tagokat elméletileg a pártkongresszus választja, valójában azonban a jelöltek listáját, amelyen nem, vagy csak alig szerepel több személy, mint a betöltendő helyek száma, a Politikai Bizottság állítja össze, s a kongresszus csupán jóváhagyja a listát.

A Politikai Bizottság (PB) általában 14-24 főből áll, tagjai általában a KKP legszűkebb körű vezetéséhez tartoznak, de a legfontosabb döntéseket nem itt hozzák, hanem a párt csúcsszervében, a Politikai Bizottság Állandó Bizottságában (ÁB). Ez utóbbinak általában 4-6 csúcsvezető a tagja, akik a feltételezések szerint hetente tanácskoznak (Az ÁB-ülések idejét, témáját s az ezeken hozott döntéseket általában nem hozzák nyilvánosságra).

Fiatal lány a Népi Felszabadító Hadsereg egyenruhájában, 1972

A párt vezetője 1982-ig a pártelnök volt, ezt a tisztséget azonban eltörölték, hogy nehogy egyes vezetők ismét túl nagy hatalomra tegyenek szert. Azóta a KKP legfontosabb tisztségviselője a főtitkár, ő hívja össze a PB-t és az ÁB-t, s elnököl ezen testületek ülésein. A főtitkár munkáját segíti a titkárság, amely fontos szerepet játszik a PB- és ÁB-határozatok előkészítésében, megszövegezésében és végrehajtatásában.

A fentieken kívül jelentős központi szerv még a párt Központi Katonai Bizottsága, amely a Népi Felszabadító Hadsereget ellenőrzi.

Az egyes tartományi jogú egységekben a központhoz hasonlóan épül fel a párthierarchia, az állami szervekkel párhuzamosan, s ugyanez vonatkozik a megyékre, járásokra és a városokra is. Minden szinten minden döntéshozó szervnek különböző osztályai, alszervei, speciális alegységei működnek, mind a pártban, mind a kormányzatban. A kommunista rendszerek egyik jellemzője, hogy a párt- és az állami szervek nincsenek élesen elválasztva egymástól, a legtöbb állami vezető egyben pártvezető is, s igen gyakori a tisztséghalmozás. Mindennek eredményeképpen a jelenlegi kínai a világ legösszetettebb, legbonyolultabb és legtöbb embert foglalkoztató bürokráciája.

A kommunista párt hatalma és legitimációja

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kínai Kommunista Párt 1949-ben fegyveres erővel szerezte meg a Kína feletti uralmat (leszámítva Tajvant, amely máig – bár egyre csökkenő mértékben – a Kuomintang ellenőrzése alatt áll). A Kínai Népi Felszabadító Hadsereg győzelme a következő évtizedekre nem csupán biztosította, hanem legitimálta is a KKP uralmát, hiszen Kína korábbi történelmében minden rezsim fegyveres úton került hatalomra, így a fegyveres hatalomátvétel nemcsak hogy elfogadott volt, de gyakorlatilag más legitimációt a kínai hagyomány nem is ismert. A katonai győzelem tehát igazolta a győztes sikerének jogosságát, hiszen azt jelezte, hogy az Ég (illetve a 20. században: a nép) a győztes mellett áll.

Hatalomra kerülése után a KKP fokozatosan a háttérbe szorított minden más politikai erőt, a KKP-n kívüli politikai és társadalmi szervezetekkel csak névleg osztotta meg a hatalmat. Ugyanakkor az első évtizedekben a saját maga által létrehozott állami szervezeteket is gyakran megkerülte, jelentéktelenné tette: az Országos Népi Gyűlés például afféle szavazógépként működött, a valódi döntéseket a pártvezetésben hozták. Erre az időszakra különösen jellemző volt a hatalomgyakorlás informális módja, a különböző döntéshozó testületek megkerülése, még a párton belül is. A pártkongresszust igen rendszertelen időközönként hívták össze (például az 1956-os VIII. kongresszus után a következőt csupán 1969-ben rendezték), s számos fontos döntést informális „pártértekezleten”, „tanácskozáson” stb. hoztak meg, a Központi Bizottság ülése helyett.

A kínai politikai életre ma is – bár a jelek szerint egyre csökkenő mértékben – jellemző az intézmények viszonylagos gyengesége a személyiségekkel szemben. Teng Hsziao-ping, aki csaknem két évtizeden át a KNK legnagyobb hatalmú politikusa, megfellebbezhetetlen tekintélyű vezetője volt, sosem viselte az államelnöki vagy a pártelnöki tisztséget (s pártfőtitkár is csak akkor volt, amikor e poszt még nem számított a legfontosabbak közé).

A KKP-n kívüli szervezetek felszámolásával, bábszervezetté tételével, illetve a párthierarchia és a párton belüli formális döntési mechanizmusok gyakori semmibe vételével a KNK első évtizedeiben a politikai élet gyakorlatilag nem jelentett mást, mint a pártvezetésen belüli frakciók, csoportosulások egymással való küzdelmét. Mindezért elsősorban Mao Ce-tung volt a felelős, aki egyrészt megteremtette a KKP egyeduralmát, másrészt pedig – mivel a KKP-n belül nem sikerült olyan egyszemélyes uralomra szert tennie, amilyet például Sztálin gyakorolt az SZKP-ban – kénytelen volt gyakran megkerülni a hivatalos pártfórumokat, kijátszani egymás ellen a különböző érdekcsoportokat, s a saját tekintélyére támaszkodva, formális határozatok nélkül megvalósítani elképzeléseit. Többek között ez vezetett aztán a kulturális forradalom tragédiájához, amelynek során Mao attól sem rettent vissza, hogy a tömegeket bevonja a saját, párton belüli ellenfelei elleni harcába. A következmények ismertek. Mindenesetre a kulturális forradalom tapasztalatai a Mao utáni vezetést arra sarkallták, hogy igyekezzen betartani a pártalkotmányt és követni a megszabott döntéshozatali procedúrát, így az 1970-es évek második felétől az előírt időközönként ülésezik a pártkongresszus, a fontos döntéseket a Központi Bizottság is jóváhagyja, sőt formai szempontból az ONGY is az alkotmány előírásai szerint működik.

A KNK megalakulásától kezdve a párton kívüliek tömege elsősorban eszköz a pártvezetés kezében a célok megvalósításához, nem pedig a politika irányítója. Ezt jelzi a kínai tömegpolitizálás kampányjellege: a felső vezetés – általában a sajtón keresztül – megindít egy kampányt, amit a tömegek engedelmesen végigvisznek, egészen addig, amíg a vezetés jónak nem látja a mozgalomnak véget vetni. Alulról jövő kezdeményezésnek a kínai politikában nemigen van helye. Amikor az elmúlt évtizedekben a „nép”, amelyre a hivatalos dokumentumok oly sokat hivatkoznak, szerepet akart vállalni a kínai politika irányításában (például „száz virág” mozgalom 1957-ben, a Csou En-laj emlékére rendezett tüntetések 1976-ban, a diákmozgalmak 1989-ben), a pártvezetés rövid úton – akár erőszakkal is – közbelépett. A kampánypolitizálás a 21. században is szokásban van, a kampányok jellege azonban megváltozott. Míg az 50-es, 60-as, 70-es években a felülről indított mozgalmak elsősorban politikai jellegűek voltak, s ennek megfelelően gyakran erőszakkal is jártak (jobboldal-ellenes kampány, „Bíráljuk Konfuciuszt, bíráljuk Lin Piaot!”), addig a 80-as évektől a kampányok megszelídültek, s inkább a gazdasággal, közbiztonsággal, s a mindennapi életet érintő problémákkal foglalkoznak (lásd az 1990-es évek prostitúció- és drogellenes kampányait). Ennek oka egyrészt az, hogy a kínai nép belefásult az állandó kampányokba – az 1970-es évek első felének számos mozgalma már érdektelenségbe fulladt –, másrészt pedig az, hogy a vezetés igyekszik távol tartani a tömegeket a politikától.

A KKP eddigi vezetői

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kínai Kommunista Párt elnökei

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
1982-ben a pártelnöki tisztséget megszüntették. 1980 óta a párton belül a legfontosabb pozíció a pártfőtitkáré.

A Kínai Kommunista Párt eddigi főtitkárai

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A pártelnöki tisztség 1982-es megszüntetése előtt a főtitkár főleg adminisztratív feladatokat látott el, s alá volt rendelve a pártelnöknek. 1980-tól gyakorlatilag, 1982-től hivatalosan is a párton belül a legfőbb funkció a főtitkáré.

Jegyzetek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  1. 1 2 "中国共产党党内统计公报" [Communist Party of China Party Statistics Announcement] (kínai nyelven). State Council of the People's Republic of China. 2025. június 30. Hozzáférés: 2025. június 30.{{cite web}}: CS1 karbantartás: url-status (link)
  2. ↑ Jordán 44. o.
  3. ↑ Jordán 45. o.
  4. 1 2 3 4 Jordán 46. o.
  5. ↑ Jordán 48. o.
  6. ↑ Jordán 56. o.
  7. ↑ Jordán 57. o.
  8. ↑ Jordán 58. o.
  9. ↑ Jordán 77. o.
  10. ↑ Li, Hongshan (2024). Fighting on the Cultural Front: U.S.-China Relations in the Cold War. New York, NY: Columbia University Press. doi:10.7312/li--20704. ISBN 9780231207058. JSTOR 10.7312/li--20704.
  11. ↑ Jordán 94. o.
  12. ↑ Jordán 96–97. o.
  13. ↑ Jordán 105. o.
  14. ↑ Jordán 106. o.
  15. ↑ Jordán 108. o.
  16. ↑ Jordán 109. o.
  17. ↑ Jordán 113. o.
  18. 1 2 3 HVG

Források

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • ↑ Jordán: Jordán, Gyula (1999). Kína története. Budapest: Aula. ISBN 9639215198.
  • ↑ HVG: A boldogulás útja: Kínai kommunista sereg. HVG, (2025. július 3.) 22. o.

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Kínai_Kommunista_Párt&oldid=29180421”